Csupa jó dolgot akartam írni arról az öt napról, ami miatt nem sűrün tudtam géphez jutni az elmúlt 2-3 napban...

De sajnos nem így lett, hiszen most olyan szinten szar kedvem van, hogy legszívesebben kivetném magam egy autó elé, vagy hasonló finomságokat tennék magammal... Leszarom, hogy ki mit gondol, mondjátok rám, hogy emos vagyok, vagy akármi, de én máshogy látom... Egy madár vagyok egy kibaszott kalitkában! Egy madár, akinek már elég erősek a szárnyai ahhoz, hogy repüljön, de nem tud, mert be van zárva a rácsok mögé és onnan nem tud kitörni, akárhogy akar...

Az egész már nagyon régen kezdődött... Már kiskorom óta ki akartam törni egy közegből, mert utáltam a szüleimet. Tudjátok, milyen szar az, amikor azokkal, akik életet adtak nektek, közösen utáljátok egymás fejét? Én próbáltam jó gyereknek lenni, de sajnos, amikor csak a rosszat látják benned, és mindenért téged okolnak, azért, mert olyan lett az életük, amilyen, akkor elég hamar lesüllyed az önbecsülésed. Persze ez már kiskoromtól kezdve megalapozta az önbizalmamat, meg az egom hiányát. Anyám és apám folyamatosan tette tönkre az életét, és ezzel az enyémet és a testvéreimét is. Apám anyámra mutogatott, anyám meg rám. Ebből persze az következet, hogy mindenért én vagyok a hibás, hiszen ha "nem kellett volna anno halálra aggódniuk" magukat, akkor most minden szép és jó lenne.

De persze nem így lett... Korábban világra jöttem, mint kellett volna, és ezáltal az összes létező ezzel kapcsolatos szar dolgot megkaptam. Már születésemkor küzdenem kellett a túlélésért, aztán meg egész életemben, azért, hogy elfogadjanak az emberek olyannak, amilyen vagyok. Vívódnom kellett az emberekkel, és magammal, hogy ne utáljam magam azért, amilyen vagyok. Mára már ezt sikerült enyhítenem, mert olyan emberekre találtam, akik értékelnek és bíztatnak. De eddíg hosszú utat kellett bejárnom. Itt vagyok 18 évesen és elmondhatom, hogy megjártam a poklok poklát.

9 éves koromtól utáltam a szüleimet és utáltam otthon lenni. Számtalanszor feküdtem le úgy, hogy "miért kellett ide születnem?" Hiába próbáltam 8 éven keresztül összetartani a családom, az már rég szétesett. Most hogy felnőtt vagyok, a saját lábamra kell, hogy álljak, mert van egy hugom, akit nem hagyhatok, hogy ugyanazt átélje, mint én. Le kell érettségiznem és ki kell szabadítanom abból a bizonyos kalitkából, amiben ő van. Ahol én most vagyok, az egy másféle terror, mint amiben neki van része. Engem úgy kezelnek, mint egy 5 évest. És most eljött az a bizonyos pont, amikor nem bírom tovább. Teljesen ki vagyok borulva. 18 évesen leléptem otthonról egy olyan helyre, ahol több szeretetet kapok. Azonban ez a szeretet már túlzás, hiszen kereszt apám be akarja pótolni azt a 18 évet, ameddíg nem ő nevelt. Ő tényleg gondoskodik rólam, úgy ahogy tud. De nincs saját életem, egyszerűen tönkretesz. A barátaim mind utálják, szerencsétlenekre folyton rá akar pesztrálni. Mindenkit elzavar mellőlem. Tegnap pl. egy nagyon jó barátom szülinapját baszta gallyra. Nem veszi észre, hogy mennyire kikészít idegileg a féltésével. Ez már betegs. Elhiszen, mindentől meg akar óvni, nem akarja, hogy bármi bajom essen. De pont ebbe fogok beledögleni.