Úgy érzem, itt az ideje színt vallani, és fájdalmasan fellélegezni.

Fájdalmasan... Azért, mert van egy bűntudat féle, ami bennem, bennünk van. De hazudni és színlelni nagy bűn, ezért ezt most el kell viselnünk, hogy azzal, hogy más(ok)nak ez rosszúl esik, mégha fontosak is nekünk.

És talán pont ezért kell színt vallanunk. Mert olykor jobb őszintének lennünk egy olyan emberrel, aki fontos nekünk és nem áltatni, illetve, egy időn belűl közölni vele a fájdalmas igazságot. Ez időbe telt, és mindez csak azért volt, mert tudtuk, hogy ez hogy fog esni valakinek, aki egy fontos ember a számunkra és nem akarjuk elveszteni, mint barátot. Tudtuk, hogy nem fog neki örülni, és ezért azon filóztunk 8 napon keresztül, hogy hogyan is kéne okosan csinálni, hogy indenki jól járjon (alias: megmaradjon egy barátság)

Igazándiból csak azért kellene bűntudatomnak lennie, mert van egy barátom, aki nem tudom, hogy miért, de belém szeretett (vagy valami hasonló) és ez nekem valamilyen szinten rosszúl esik, mert mindíg attól kellett félnem, hogy mikor közeledek úgy hozzá, hogy azt ő bíztatásnak vegye...

Most megtaláltam a boldogságot, úgy érzem. És talán kellett ez az idő, hogy rájöjjek arra, hogy mi hiányzott. Nem tudom, hogy mi volt az és azt sem tudom, hogy most miért változott meg a véleményem. Csak azt tudom, hgy az ilyesmit nem kell tudni! Az ilyet érezni kell.

És csak azt kivánom, hogy a barátaim ugyanúgy szeressenek ezek után is...

♥Spide♥