Egy korábbi írásomban érintelőgesen említettem egy verspályázatot(ITT), aminek ma kiderült az eredménye...

Első lettem, Ben Joeval együtt. Őt láthatóan nem dobta fel az osztozkodás ténye, de engem nem tud érdekelni a hiúsága.

Azért vicces... Azért kaptam első helyezést, mert egy fél éve papírra vetettem egy szókupacot, ami tulajdonképpen azt mesélte el, hogy mennyire is szörnyen és magányosnak érzem magam. És ez a szókupac most annyira tetszett az "ítélőszéknek", hogy első helyezést adtak érte. Vicces, hogy az ember fájdalma és szenvedése miféle babérokat hozhat olykor. De vajon jó ez?
Egy barátom azt kérdezte tőlem egyszer: "Miért van az, hogy a költők nem írnak az élet szép dolgairól?" Erre a válasz: Általában az ember akkor fordul igazán mélyen a művészetekhez, amikor nem igazán kiegyensúlyozott a lelki világa. Persze ez nem minden esetben igaz, de az ember több verset ír, akkor amikor bánatos és egy papíron és egy ceruzán kívül semmire sem vágyik jobban; és kevesebbet akkor, amikor boldog, hiszen a boldogságot könnyebben megosztjuk másokkal. Tény, hogy most az én egykori bánatomat egy egész iskola olvasta, de talán nem is lehet megérteni, mert ezt csak én értem... Vagy talán még olykor én sem.

Ma visszaolvastam a lapon a verseimet, amelyeket megjelenítettek a 'nayg közönség elött'... és meglepődtem magamon... Vannak olyan kifejezések, amik úgy jöttek, hogy szinte nem is emlékszem rájuk. Olyan ez, mint amikor annyira kizársz mindent, hogy már azt sem tudod, mit csinálsz... Talán tudatalatt jött ez az egész...Nem tudom... Mindenestre sokan odajöttek gratulálni, az ellenfeleim szinte mindnyájan megveregették a vállamat, kivéve természetesen 'győztes társamat', akinek az elvei és a büszkesége nem engedheti meg azt, hogy osztozkodjon bármiben is... Na de mindegy. Azért én innen is gratulálok neki és még jobban a többi versírónak, akik szebbnél-szebb verseket alkottak.
Majd ha engedik, hogy publikáljam néhány alkotásukat, akkor megteszem, itt a blogban.

^^
Addig is elégedjetek meg ezzel:

Zuhanás

Elfelejtett dallamok,
Melyekből már nem sokat hallok,
Elfelejtett életképek,
Könnyekben fuldokló gyilkos hajnalok.

Így megy az élet rég,
Így múlik lassan minden új év.
Pillangó lét ez,
Mely lassan srajad, s hamar véget ér

Hirtelen csapásként
Az ég lesúlyt reám és szívembe hasít,
Így akarja végem,
Letépné gyenge pillangószárnyaim.

Süllyedek a mélybe,
Úgy tűnik, mintha soha véget nem érne,
Nem érzem a zuhanást,
Száguldok a parttalan Fénybe.

Megfoghatatlan idő,
Mely elmémből lassacskán kinő.
Nem tudom, ki vagyok,
Egyre jobban csábít a Fény, ami jő.

Crowbaby