Melankólia. Igen, ez rég volt.

Ez egy régi történet... Talán nem is annyira, mégis múltbéli esemény... Élet... nem is tudom magam sem. Van amikor a múlt emlékei követik az embert. A történelem megismétli önmagát? Nem, itt ilyenről nincs szó. Csak ugyanazok a díszletek, ugyanazok az emberek... Akik tavaly értem aggódtak. Nem voltam a topon, tény. Pont egy éve van az, hogy a szalagavató előkészületei pont úgy zajlottak, mint ma este. Ugyanúgy kimentem, mint ma este. És ma magával kerített az az érzés, ami akkor. Ez egy vallomás a múltból, semmi más.

Ki voltam borulva. Hogy okkal-e, azt sosem fogom megtudni. Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem és mindenhol vígaszt kerestem, de úgy éreztem, elsűllyedek a mocsárban... Ami csak egy kis tócsa volt a bejárat előtt.

Ez az emlék ragadt most magával és ez az érzés. Bár elmúlt, és vége van. De akkor nagyon fájt és meg tudtam volna halni, mert olyan rossz volt kételyek közt élni és keresni a tanárok szimpátijáját, hogy kegyelmezzenek... Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Azt akartam, hogy felébredjek és azt kérdeztem, "miért? miért kell mindig olyat cselekedni, hogy valaki a szakadék szélére kerüljön?" Mintha direkt feszítette volna a húrt, hogy meddig mehet még el, meddig viselik a zűrös dolgait...

Mára már nem érdekel... De ez az érzés... Ez a helyzet...
 

Hiába vagyok boldog, vannak olyan dolgok, amik sokáig bennem maradnak. Talán csak akkor teljesedek ki egészen, amikor elveszek. Micsoda paradoxon...

Ez csak egy elmélkedés volt... egy fantom érzés... ami már nincs itt, de mégis...
Ti értitek ezt?