A színtér ismét a vonat volt.
Ahogy Pest felé tartott, úgy érezte, az sem lepné meg, ha valami szerencsétlenség folytán életét vesztené ott, és azonnal. Legfeljebb egy mondat kimondását hiányolná és azt a földrajzilag lehetetlen dolgot, hogy a célszemély hallhassa azt. Bár jobb is, hogy most távol van tőle, hiszen, ha most ő is itt lenne, együtt vesznének.
Úgy érezte, az érettségi után, és az után, hogy azt a helyet ott hagyta, nem várja semmi. Pedig igen! Otthon várják a szerettei, akik szeretik őt, ő pedig viszont szereti őket. Amikor azon gondolkozott, mit is érez, miért fáj a szíve, rájött a tökéletes megfogalmazásra: „Mindennek így kell maradnia örökké!”Ez persze gyermeteg sóvárgás volt csupán, hiszen nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, s ezt maga is jól tudta. Bántotta is, hogy ennyire nehezen szakad el onnan, de hát ez a hely tanította őt az életre, és ez a tudás nem az érettségi bizonyítványából lett kiolvasható, hanem a hozzáállásából, abból, amennyit változott az évek során. Itt megtanult mindent, ami az életben maradásához szükséges: meg tanult szeretni, megtanulta, hogy mindig legyen odaadó, segítőkész, hogy a barátaiért mindent megtegyen. Rájött, hogy mennyit ér az, hogy mások bíznak benne, és ezt viszont elvárhatja. Hagyott egy részt magából azon a helyen, Egyre sötétebb lett a táj, ahogy ezeken a dolgokon gondolkozott. Tudta, hogy nem lesz több ilyen alkalom, hogy nem tud többet behunyt szemmel a hosszú hét után hazautazni. Mert nem lesz több ilyen.
Talán senkinek nem fájt így a búcsú, vagy inkább ilyen módon. Az oka meg is volt rá, hogy ennyire nehéz volt elszakadnia. Minden, amiért ott élt, szertefoszlott hirtelen. Egyik napról a másikra jött rá arra, hogy az ottani évek álomvilágba hajszolták. De olyan jó álom volt! Tudta, hogy lépni kell. Egy újabb folyóba, amelynek a vize közel sem lesz olyan édes, mint az előzőé. De akármerre is lépjen, a térképen, szíve papírosán örökre piros betűs lesz ez a hely: Kiskunmajsa….
Köszönöm Böde Barbi!
Vége
Utolsó kommentek