Árnyék a parkban
Ülök a padon és nézek magam elé.
Nézem, ahogy a lágy fény játszik a földön.
Azon gondolkodom, hogyan élek én itt,
Hol lekem fogva tartója a szív-börtön.
Lefekszem a hideg kőre, s hallgatom.
Hogy tör fel a mélyből a szörnyű vallomás:
Kőböl vagyok én is, élettelen anyag,
Csak kósza árnyék vagyok én, semmi más...
Lehet hogy nem műalkotás, de teljesen tükrözi azt az őszi estét, amikor kint ücsörögtem Majsán, a Béke téren egyedül... Most hirtelen az az este jutott eszembe...
Bárcsak visszaforgathatnám az időt...
Utolsó kommentek